A magyarosítás politikája 1880 és 1914 közt

A magyarok és a nemzetiségek viszonya a nemzetiségi törvény megalkotása után, fokozatosan kezdett romlani. Továbbra is a magyar maradt az egyetlen hivatalos nyelv, a nemzetiségek nem kaptak kollektív politikai jogokat (pl. nem alakíthattak pártokat), és sok, a törvényben megfogalmazott jog nem érvényesült a gyakorlatban (pl. magyarul válaszolnak a nemzetiségi nyelvű beadványokra).

A XIX. század második felében jelentősen változott a nemzetiségek aránya is, mely leginkább a magyarság számarányának növekedésében mutatkozik meg (41%-ról 54,5%-ra). A változásnak három, egymással is összefüggő eleme volt: a természetes szaporulat, a kivándorlás-bevándorlás és az asszimiláció. A fejlettebb középső, zömében magyarok lakta területeken nagyobb mértékű volt a természetes szaporulat. Arányaiban kevesebb magyar vándorolt ki, mint nemzetiségi, a bevándorolt népesség pedig asszimilálódott a többséghez, vagyis a magyarokhoz. Folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, illetve a nagyvárosba kerülő, gyökereiktől elszakadó emberek beolvadása a városi életet meghatározó etnikumba. A gazdasági folyamatok hatására kialakuló természetes asszimiláció mellett létezett és erősödött az erőszakos asszimiláció. Ennek példája volt, az 1907-es Lex Apponyi, mely magyar nyelvvizsgát tett kötelezővé mindenki számára, már 10 éves korban. A korszakban még nem létezett televízió, rádió, az újságokat csak az értelmiség olvasta, az elemi iskolákban részben anyanyelven folyt a tanítás, az egyházak érintetlenek voltak. A kormányzat így csak a nemzetiségi értelmiségre tudott nyomást gyakorolni azáltal, hogy a nemzetiségi törvény megszegésével akadályozták a nemzetiségi középiskolák működését. A magyar vezetőréteg többsége korlátozni próbálta a nemzetiségek jogait – persze voltak, akik felhívták a figyelmet az erőszakos intézkedések veszélyeire, és voltak, akik harmincmilliós Magyarországról ábrándoztak. A magyarosítás négy fő elemét a következők alkották:

1. Választókörzetek manipulálása gerrymandering módszerrel (az egy tömbben élő nemzetiségi szigetek ne tudjanak saját nemzetiségi képviselőt delegálni a magyar parlamentbe)
2. Az állami pozíciók és hivatali állások betöltésekor a nemzetiségek diszkriminálása
3. A magyar nyelv kötelező oktatása minden iskolai szinten
4. A nemzetiségi iskolák működésének akadályozása
5. A nemzetiségi szervezetek, pártok háttérbe szorítása

A magyarosító politika ellen többször emelték fel szavukat a nemzetiségek, ilyen volt a híres replika-per, és memorandum per is.

Replika-per: a magyar kormány 1893 –as sajtópere volt azon román egyetemisták ellen, akik több nyelvre lefordított röpiratban tették közzé nemzetiségi jogaik megsértését a Replika nevű irományukban.

Memorandum-per: Egy újabb per volt, ezúttal a panaszaikat, sérelmeiket a királyhoz eljuttató román nemzetiségi vezetők ellen. Ugyanis 1892-ben az erdélyi románság vezetői memorandumban fordultak I. Ferenc Józsefhez, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójához, melyben a magyarokéval megegyező nemzetiségi jogokat, illetve a zaklatás és az elmagyarosítási kísérletek megszüntetését követelték. A memorandumot a Román Nemzeti Párt vezetői állították össze Nagyszebenben, politikai jogokat követeltek a románok számára és bírálták a Magyar Királyság románokkal szemben intoleráns eljárását. A memorandumot egy 237 tagú küldöttség vitte Bécsbe, Ferenc József azonban olvasatlanul továbbította azt a budapesti országgyűlésnek, ahonnan ― ugyancsak olvasatlanul ― visszaküldték a delegáció vezetőjéhez. Minthogy az iratot kinyomtatták és terjeszteni kezdték, szerzőit Kolozsváron, 1894 májusában sajtó útján elkövetett izgatás vádjával perbe fogták. A vádlottak többségét elítélték (két hónaptól öt évig terjedő fogházbüntetésre), és bár 1895-ben uralkodói amnesztiával valamennyien kiszabadultak, a per kimenetele közrejátszott a korona iránti lojalitás meggyengülésében: a Román Nemzeti Párt sok vezetője ettől kezdve Erdélynek a Román Királysággal való egyesítését tekintette célnak.

A nemzetiségek harcainak vezetői és színterei

A nemzetiségek a kiegyezéstől egészen a századfordulói a passzivitást választották ellenállási formaként. Ezzel akadályozták az állam működését, mert egyáltalán nem működtek közre a közigazgatási és egyéb faladatok megoldásában. Később a századfordulón megtörtént az aktivizálódás, újra aktív harcot kezdtek a magyarosítási politikát folytató budapesti kormányokkal szemben.

A nemzetiségi harc vezetői: A nemzetiségi küzdelmek vezetői közül a románok esetében két személyt mindenképp érdemes kiemelni, egyrészt Nicolae Balcescu történetírót (1819-1852), aki az 1848/49 -es forradalom és szabadságharc végén (1849 július 14 -én) aláírta a magyarokkal a "kibékülési tervezetet" és Andrei Saguna érseket (1809-1881), aki viszont a szabadságharctól 1881 -ig, azaz haláláig fogta össze a magyarellenes román harcokat. A román nemzetiségi küzdelmek szempontjából kiemelkedően fontos volt az 1884 -ben alapított Tribuna nevű román lap, iaz 1891 -ben létrehozott Liga Culturala nevű egyesület, és legfőképp a Román Nemzeti Komité. (A Komité még a szabadságharc idején jött létre a Habsburg-párti felkelés megszervezésére.) A szerbek esetében a Szerb Radikális Pártot kell kiemelnünk és Miletic Svetozar (1824-1901) munkásságát, illetve az Omladina nevű szervezet működését (1866 -tól). A horvát nemzetiségi harc zászlóvivői közül Janko Draskovics (1770-1856) nevét kell kiemelni (akit a horvát Széchenyiként is emlegettek), illetve Ljudevit Gaj (1809-1872) újságíró - politikust az illírizmus egyik atyját. A horvát nemzetiségi harc egyik szerve a Horvát Jogpárt volt. A szlovák nemzetiségi harc viszonylag későn kezdődött, három fontos alakja Ludovit Stur (1815-1856) Jan Kollár (1793-1852) és Andrej Hlinka (1864-1938) voltak, illetve a Matica Slovenská nevű szlovák szervezet. A Matica 1863 -ban alakult a szlovák tudományos akadémia elődjeként, a szlovák nyelv, illetve kultúra és oktatás fejlesztése céljából. Közreműködött az első szlovák múzeum és újság (Letopisy, azaz Krónika) létrehozásában is.

Harmat Árpád